Ami igazán csodás lett volna, ha törődök annyit a helyzettel, hogy megveszem előre a jegyet... De nem tettem. A történet ezen részén viszont először jött képbe a jó szerencse, ami ezután végig vezetett. A facebook eseménynél találtam egy srácot, aki már napokkal korábban hirdetett egy jegyet, de még nem sikerült eladnia az amúgy telt házas koncertre. Sőt, még 20 dollár kedvezményt is kaptam!
Amikor egyedül megyek koncertre mindig van bennem egy félsz, hogy mindkét oldalról mellettem egy-egy párocska fog ülni, én meg középen majd szépen szürcsölöm a kólámat és megpróbálok észrevétlen maradni. Ez természetesen legtöbbször be is jön, de beütött a vakszerencse. Egy koreai srác, egy Costa Ricai csajszi, és egy Hollywoodi srác közé keveredtem. És mind egyedül mentünk a koncertre! Hihetetlen társaság! Ő például Marlene.
A koncertet magát nagyon élveztem, pont a színpad mellett voltunk, nem a legszarabb, de ahhoz vészesen közeli helyen. De a kifutót meg a színes konfettiket szerencsére tökéletesen láttuk.
A csapatunk akkor széledt szét, amikor ráadásnál a banda kiment a tömegben rögtönzött színpadra játszani, ami pont velünk szemben volt, úgyhogy mindenki hanyatt homlok rohant át, hogy közelebbről láthassa őket. Az egyetlen ember, akit négyünk közül sikerült megtartani, Brian volt, a hollywoodi csodagyermek. 38 éves, zenész, dalszerző, energiagyógyász és akkupunkturista. Furán hangzik, de lesz még furább is, várjátok ki :D
Lényeg hogy koncert után belevetettük magunkat a városba, legelső állomásán pedig az aréna művészbejárójába. Próbáltuk elkapni Chris Martint, amire igazából Brian esküszik, hogy eljött előttünk autóval. De én épp nem arra néztem... Mindenesetre az est további részében furábbnál furább dolgokkal találkoztunk. Manchesteri fiúkkal járkáltunk, szökőkútban fürödtünk, órákig kerestünk jó helyet sörözésre, kidőltünk egy casino bárjában, de a kedvencem a Tom Trouble nevű 60 körüli fazon volt, aki állítása szerint iszonyatosan nagy zenész. Ha esetleg valaki megtalálná a munkáit, legyen kedves cybermadárral elküldeni, mert én nem nagyon hittem el amit mondott.
A hosszúra nyúlt éjszakázás és a késő reggeli kávé után Brian felajánlotta, hogy ha úgysincs mit csinálnom miért nem megyek el vele vissza Los Angelesbe. Valamiért hirtelen nem vetettem magam rá az ötletre, de pár nap rágódás és semmit tevés után a szobámban arra jutottam, hogy mégis elfogadom a meghívást, így kikértem a maradék lóvémat, összepakoltam, és este már a buszon ültem LA felé.
Namost ugye arról is kell néhány szót szólni, hogy milyen helyre is érkeztem Los Angelesben. Brian nem milliomos fajta, ez már akkor látszott rajta, amikor ugyanolyan csórójeggyel jött koncertre mint én. Ennek ellenére amikor először leírta a címét, nem kicsit kerekedett ki a szemem, mert konkrétan 5 percre volt a hollywood bvld-től, ami elég puccos környéknek számít. Mint kiderült, természetesen mindennek megvan a jó oka. Brian pár hónapja elkezdett dolgozni egy musicalen, ezért költözött LA-be, viszont nem volt hol laknia. A munkatársa viszont ismert egy házaspárt akiknél épp volt üres szoba, így befogadták. Saul, 50-60 év körüli zsidó ügyvéd (a zsidóság az ő esetében még nem is annyira érdekes, de majd ha továbbmegyünk, higgyétek el, az lesz :D ), valamint Maria, a feleség, plusz Cash, a labrador. Így kerültem én is a Mnt. Olympia-ra az istenek közé :)
Day1: autós városnézés
Los Angelesről tudni kell, hogy szörnyű a közlekedés. Folyamatosan dugók vannak, és egy 10 perces utat örülsz ha 1 óra alatt képes vagy megtenni. Saultól még egy feladatot is kaptunk, valami levelet kellett elvinnünk A-ból B-be, mi meg persze közbeiktattunk minden érdekes dolgot. Brian vezetés közben nagyjából fél percenként mutatott egy egy helyet, és mesélt, hogy mi miért híres. Igen, az egész nap során a legtöbbször elhangzott szó a híres volt. Persze én negyedét se tudtam mihez kötni, egyedül a Universal Studios maradt meg. A hosszas autókázás után végül a Getty múzeumba jutottunk, ami egyesek szerint nem csak LA, de egész amerika, sőt az egész világ egyik legjobb múzeuma. Meg kell hagyni hogy nagyon csinos kis létesítmény, viszont maga a kiállítás szerintem nem volt nagy szám. Viszont egy nagy piros pont jár a helynek, mert itt láttam élőben először kolibrit :)
Day2: fene a magyarokba...
Akik a korábbi utat követték talán még emlékezhetnek a Clevelandi túra azon állomására, amikor rámjött a magyar kajálhatnék, és felkerestünk egy magyar éttermet, de az zárva volt. Nem tudom mi van ezekkel az amerikai magyarokkal, mert nagyon nem akarnak engem kiszolgálni. LAben is találtam egy ígéretes magyar kajáldát, de sajna ahogy odaértünk, zárva volt. Semmi magyarázat, semmi kiírás, csak zárva. De nézzük a dolgok jó oldalát... Emiatt kénytelenek voltunk egy másik helyre betérni, ahol egy random anonim alkoholista gyűlés zajlott. Teljes az összezavarodottság :D
Az alkoholisták után megint LA valami nagyon híres utcájára mentünk, persze nem tudom miért :) Viszont full véletlenül egy képregény bolt mellett parkoltunk le. Az egyik barátomnak még kiutazásom előtt beígértem, hogy ha szembe jön velem egy bolt, veszek neki valami aranyosságot, és mázli, hogy ez megtörtént, különben kihagytam volna életem első és valószínű egyetlen képregény vásárlását.
A nap zárása viszont mindent vitt. Santa Monica, és az óceánpart... Megint :) Mesélhetnék sokat erről, viszont a képek kifejezőbbek.
A múltkori bejegyzésemben meséltem arról a bizonyos mólóról, és mázli-nem mázli, de most épp ott kötöttünk ki. Story time: Briannek pár éve volt valami nyűgje a fülével, és azóta nagyon figyel, hogy ne legyen túl hangos zaj közelében, vagy ha mégis, akkor füldugót használ. Arra viszont nem számított, hogy a móló parti hely lesz, és nem volt nála semmi ilyesmi célra. A női táska viszont sok mindent rejt magában. Így például tampont is...
Day3: rockreggeli a hippikkel
Igazából hazudok, mert ez a reggeli előző nap volt, de blokkosítva erre a napra jobban illett volna :) Lényeg, hogy az Olimpusz hegy tövében található egy kis boltocska, mellette pedig egy gyönyörű kis szabad téri kávézó, a lehető leghippibb hippi módban. A városi legenda szerint Slash apukája heti legalább egyszer megfordul itt, sőt, néha még Slash maga is.
Valamint pont ennek a kis kávézónak a tövében van egy fal is, amit nehezen dekódolható firkák szegélyeznek. Nem mondom biztosra, de bennem teljesen a rock nagyjai jutottak eszembe ahogy ránéztem. Ti mit gondoltok?
Én meg addig mit csináltam? Próbáltam szállást keresni az estére, meg Saul gyerekei bejelentkeztek, hogy ott töltenék az estét, és nekünk már nem lett volna hely. Ez viszont az utolsó pillanatban elég nehéz elintézni, mivel se nekem, se Briannak nem volt semmi pénz a számlánkon, úgyhogy kénytelen voltam a couchsurfhöz folyamodni. Elkeseredettségemben legalább 20 embernek írtam, és brutál hogy kik vannak... Legyen elég ha annyit mondok, nudizmus.. :D
Viszont volt egy kedves srác, aki tényleg nagyon sajnálta, hogy nem tud minket vendégül látni, mert mások voltak nála, így este 7kor még mindig nem volt hova mennünk, és már azon gondolkoztunk, hogy a kocsiban töltjük az éjszakát. Mire Maria kinyögte, hogy a gyerekek mégse érnek oda aznap, úgyhogy fölösleges volt az egész napi parázás, mert mégiscsak lesz helyünk.
Halleluia
És akkor jött Brian fellépése. Szegényem pont az első volt, úgyhogy rajtam kívül csak Maria, Saul, meg Saul szülei voltak ott :D Pig 'n' whistle underground pub. fura képet festett így a hely.
Brian viszont nagyon jól játszott. A hely tulajdonosa felkérte, hogy az egyik ismerősének a felvételén vokálozzon. Úgyhogy nagy gratula meg pacsi neki.
A többi fellépő is egész aranyos volt. Brian után volt egy csávó aki mondjuk majd kikergetett a világból, annyira szar volt, de utána volt egy csaj akinek az előadását Brian úgy jellemezte, hogy olyan, mintha be lenne rúgva, és épp vajúdna. A kedvencem viszont az utolsó srác volt, aki egy elég komoly stand up comedyt adott elő, a why dont you be my friend szám előadása közben. Azóta is kedvencem az a csávó :D
Az est további részét a hollywood bvld-n töltöttük, és találtunk egy elég komoly, Escape Hotel nevű helyet, ami sajna annyira tele volt, hogy mi már nem tudtuk kipróbálni. Másik érdekesség, hogy megtaláltuk a Király pizzázót is, annyi különbséggel, hogy nem 200ft, hanem 5dollár volt egy szelet, meg sokkal szarabb...
Az abszol út vicces része az estének amúgy, hogy már a coldplay koncert után Brian kézműves sört szeretett volna inni, de nem találtunk. Itt viszont egy full random helyen lefordultam a hollywood bvld-ről, és 20 méterrel arrébb ez a hely fogadott.
Ezt hívják úgy, hogy mázli.
Day4: roadtrip
Egyben az utolsó napom is LAben. Ami rengeteg meglepetést tartogatott a számomra. Először is Brian felajánlotta, hogy visszavisz Las Vegasba kocsival. Másodszor szerzett ott estére szállást. De ne rohanjunk ennyire előre, mert ez megér egy misét..
Szóval úgy kezdődött a reggelem, hogy hajnalok hajnalán fel kellett kelni, mert jött a bejárónő (ééééérted... bejárónő.. még sose voltam olyan lakásban, ahol volt bejárónő). Hulla fáradtan letámolyogtam a medencéhez, és elfogyasztottam a jól kidolgozott cigi/kávé kombómat. Amikor is Saul kihajolt az erkélyen és kölcsön kérte az öngyújtómat, majd felhívott, hogy 'beszéljünk zöldségeket'.. If you know what i mean...
Ezután csoportosan át kellett fáradnunk Saul szüleihez, mert ők adták kölcsön a Las Vegasi lakásukat estére, plusz még reggelire is behívtak. Mint már mondtam, ez egy idős, 90 és a halál közötti házaspár, akik Auswitzi menekültek. Itt viszont sikerült egy szép életet felépíteniük. Annyira szépet, hogy a lakásuk úgy nézett ki, mint egy palota. Volt benne még két királyi szék is. Nem viccelek. Ha nem éreztem volna kellemetlennek, körbefényképeztem volna a helyet. De csak hogy el tudjátok képzelni azt a fényűzést, had fessek le nektek egy kis képet a lakásról. Alsó szint, fürdőszoba. Márvány padló, tükröződő plafon. Arany, hattyú alakú csap... mégegyszer. ARANY! HATTYÚ!!!! WTF?
Innen viszont nem várt ránk más, csak az út. Én meg szemét módon kihasználva a lehetőséget, hogy nem busszal kell visszajutnom Las Vegasba, alternatív útvonalat javasoltam. Pár óra kitérővel a Death Valley felé irányítottam Briant, aki az elején még készségesen mondogatta, hogy menjünk csak, menjünk... Nem kellett sok, hogy megbánja :D
Hivatalosan a túra 6és fél óra lett volna, nekünk sikerült 13 alatt abszolválni.
Sőt... Amerika... Biztos láttatok már olyan képet, amikor az orrod előtt ott van az út, és ameddig a szem ellát egyenesen megy...
Menjél!
Brian amúgy egy kedves, aranyos, szeretni való csávó, viszont az idő menedzsmentje szörnyű... A cél ugyebár ezzel az úttal az lett volna, hogy megnézzük a Death Valley-t. Plusz persze, ez út közben derült ki, a U2 Joshua tree borítójának a fényképeit is itt készítették, és elvileg meg lehet találni a helyet.
No de az a fránya idő menedzsment...
Nem mondom, hogy csúnya helyeken álltunk meg, mert tényleg volt jópár gyönyörű...
Viszont a sok megállóval annyit értünk el, hogy az utóbbi képen már bőven lement a nap, így a Joshua treehez, már sötétben értünk.
Az eredeti fa sajnos már nem él, viszont elég komoly instrukciókat adott internet nagyurunk, hogy pontosan merre is kell keresni, és mi nem voltunk restek. Kerestük és kerestük és kerestük, mire ránksötétedett... Viszont szeretném azt hinni, hogy megtaláltuk. Persze ezt nem bizonyítja semmi, mert a kidőlt fa maradványait nem találtuk meg, se a mellette hagyott U2 relikviákat, viszont az élő fa körében gyanúsan voltak elrendezve a kövek, és tele volt minden lábnyomokkal. (a sivatag és a semmi közepén miért lennének itt lábnyomok, ha nem a U2 miatt??)
Sajnos viszont a teljes sivatagi sötétségben nem lehettem biztos semmiben :/ Én meg elszontyolodtam. Utolsó estém az USAban, és isten tudja mikor lesz lehetőségem megint erre vetődni. És az egy dolog, hogy a joshua treet nem találtuk a sötétben, de a Death Valley sétáló kövei meg sósivataga még előttünk volt. Amiből nem láttam lókakkancsot sem :'(
Nem csoda hát, hogy kicsit magamba fordultam. Brian persze aranyos volt, próbált felvidítani, énekelgetett nekem, aranyos sztorikat mesélgetett, de nem nagyon sikerült összekaparnia a lelki világomat. Egészen addig, amíg ki nem értünk a Death Valleyből, és nem tudtuk eldönteni, hogy jobbra vagy balra kell e mennünk... Viszont pont volt egy kis fogadó mellettünk, úgyhogy úgy döntöttünk, megállunk egy pihenőre. És az éjszaka és a semmi közepén egy operaházat találtunk...
Az a két alak ott a képen nem mi vagyunk... Mekkora a valószínűsége, hogy egy ilyen helyen emberekkel találkozzunk? Nagyjából semmi... Viszont elkezdtünk velük beszélgetni, és folytattuk is vagy 2 órán keresztül. Kiderült róluk, hogy Anyuka, plusz két fiacskája éppen erre nyaral, viszont a fogadóban már nem volt több hely, úgyhogy ők is csak itt hesszelgettek. Ultimate véletlen, hogy a nőcinek van még 2 gyereke, akikből az egyik Los Angeles klubbjaiban szokott zenélgetni, és Brian egyik kedvence.
És innen még mindig volt 3 óra mire hazaértünk....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése